Fejlec


euhazassag topline
euhazassag flag EU-S MARATONI HÁZASSÁGKÖTÉSEM 27 LÉPÉSE Laughing
euhazassag 2topline

Ezt a (házas)társasjátékot két különböző, viszonylag újabb EU-s tagországbeli, összeházasodni kívánó személy játssza. Az egybekelni szándékozó pár tagjai saját országuk mezejébe lépve hatos dobásával indítják az izgalmasnak ígérkező játékot. A továbbiakban mindenki annyit lép előre, ahányat dobott a dobókockával. Aki a „Követség” mezőre érkezett, annak sajnos vissza kell mennie a kiinduló pontra, aki pedig a „Polgármesteri hivatal” mezőre lép, háromszor kimarad a dobásból. A játékosoknak az egymás után egyre sűrűbben következő „Fordító iroda” és az „Anyakönyvvezető” mezőkre ugorva annyiszor 1000 zsetont kell letenniük az asztalra, amennyit épp dobtak a kockával. Így, egyet előre, kettőt-hármat hátra lépve kell(ene) előrehaladniuk egészen a célig, amíg az összes zsetonjuk és türelmük el nem fogy. A játékot haladók nehezítésként második, ill. többedik házasságra lépőként is játszhatják, ez esetben az érintett játékosnak minden harmadik lépésnél fel kell mutatnia a „Hazautazom” kártyát, majd aki egy szabadon választott cifra káromkodással egybekötött, a „Miből fizessem a vonatjegyet?” költői kérdés megválaszolása után léphet csak tovább.  A játéknak akkor van vége, ha a pár mindkét tagja egyszerre ér a célhoz. A kitartó küzdelem jutalma az ott rájuk váró anyakönyvvezető hivatalos mosolya. A kimerült és önérzetükben többször is megtépázott játékosok garantáltan feledve az ünnepi pillanat varázsát, egymás kezét fogva, kifordított, üres zsebeikkel, immáron, mint házas felek, végre megcsókolhatják egymást. A szintén a célnál várakozó, a játékosokat mindvégig bíztató tanúk őszintén gratulálnak az ifjú párnak – megdöbbentő kitartásukért. A társasjáték különlegessége, hogy egyben felkészíti a házasulandókat az előttük álló, közös nehezebb évekre is. Egyúttal az alkotók felhívják a leendő játékosok szíves figyelmét arra is, hogy amennyiben egyikük is idő előtt feladja a hosszú küzdelmet, a játék azonmód a másik játékos számára is véget ér! Jó szórakozást kíván a türelemjáték szellemi megteremtője, az „Üdv az EU-ban 2010” Kft.!

Nos, aki még nem jött volna rá, ennek a remek társasjátéknak az alapját bizony, maga az élet ihlette. Most e hiteles történetet szeretnénk első kézből megosztani az olvasókkal, de leginkább azoknak ajánljuk tanulságul, akik még csak álmodoznak arról, hogy a tőlük párszáz kilométerre, de mindenképpen a határon túl született és magyar állampolgársággal még nem rendelkező párjukkal egybekelnek. Történetünket semmiképp sem elrettentetésnek szánjuk, ám arra bíztatjuk őket, hogy a hosszú útra készülve tarisznyájukba jó nagy adag hamuban sült türelmet is készítsenek!  

Jómagunk éppen hét évvel ezelőtt ismertük meg egymást. Azonnal éreztük, hogy nem mindennapi kapcsolat a miénk, és bár egyikünk sem tervezte így, a sors mégis úgy hozta, hogy nagyon hamar összeköltöztünk, egyúttal döntve arról is, hogy további, közös életünket itt, Magyarországon fogjuk leélni. Miután az első években sikerült mindkettőnknek mindenféle folyamatban lévő jogi és egyéb akadályt leküzdenünk, azt hittük, eljött a mi időnk, végre hivatalossá tehetjük együttélésünket. Annál is inkább, mert előző házasságomból született gyermekeim és új párom kedvező kapcsolata végett igazi családként éltünk immáron negyedik-ötödik éve. Nosza, rajta, vágjunk bele! Persze akkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy e mások számára oly természetes elhatározás miféle nehézségek elé állít majd bennünket:

Első lépésként,

valamikor 2009 tavaszán, emlékszem, milyen nyugalommal sétáltam be a helyi anyakönyvi hivatal ajtaján és milyen lelkiállapotban távoztam onnan. Pedig még csak az ilyenkor felmerülő kérdésekre szerettünk volna választ kapni. Azt ugyanis gondoltuk, hogy másképp zajlik az ilyesmi két magyar állampolgár esetében, de hogy mekkora probléma tud lenni, ha a vőlegény „külföldi állampolgár” most, a XXI. században, ráadásul az EU-n belül, az csak ott, az anyakönyvvezetőnél tudatosult bennem. Elmondták ugyanis, hogy először is el kell menni a budapesti követségre a nagykövet úr engedélyéért – amit akkor még potom 9000 Ft-ért meg is kaphattunk (volna). Ha az a volna ott nem lett volna! Merthogy az én 40 éve készült születési anyakönyvi kivonatom helyett egy újat kell kérni 2000 Ft-ért a születési helyemen (vajon azon mi a bánat változhatott? ), és hogy el kell mennem a régi házasságkötésem helyszínére, és ott kikérni a válással kapcsolatban már záradékolt házassági anyakönyvi kivonatomat, na, azt sem ingyen, mindez tényleg semmiségnek tűnt az elkövetkezőkhöz képest.

Második lépésként,

felkerestük a követséget, ami budapesti lakosként még mindig nem okozott különösebb gondot. Kaptunk egy nyomtatványt, amit mindkettőnknek ki kellett tölteni. Aztán idegtépő sorban állás következett. De jaj, a válasz, amit ott kaptunk! Az már igenis nagy gondot tett a vállunkra. Ahhoz tudniillik, hogy ezt az engedélyt megadja a nagykövet úr, páromnak mégis előbb el kell utaznia Kolozsvárra, az ottani bírósággal is elismertetni a Romániában kötött házasság magyarországi felbontását – közölte a követségi ügyintéző. Még szerencse, hogy pont Kolozsváron született és a szülei minden alkalommal tárt karokkal várnak bennünket. Jóllehet, a nyaralást már nem a számtalanszor megjárt városban terveztük, de sebaj, gondoltuk, így a szállással legalább az idén sincs gondunk. A humor már akkor is sokat segített!

Harmadik lépésként,

fogtuk magunkat és csekélyke 13.000 Ft-ért az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodával lefordíttattuk a magyar bíróság által kiadott válási határozatot román nyelvre.

Negyedik lépésként,

összecsomagoltunk, minden hivatalos papírt magunkhoz vettünk és egy szerencsés fordulattal az épp Kolozsvárra utazó régi barátunkkal indulhattunk el a telekocsis utazás minden előnyével. Végül is, ha nem a kolozsvári bíróság lett volna az úti cél, akár jól is érezhettük volna magunkat…
Másnap már korán reggel valami különös oknál fogva nem minden előítélet nélkül léptük át a bíróság komor épületének küszöbét, igaz a beléptető biztonsági őr udvariasságát Magyarországon is megirigyelhetnék, az már biztos. Ez a kifejezetten barátságos ember, kérdésünkre egyértelmű szavakkal és határozott mozdulattal útbaigazított bennünket a földszinti hármas szoba felé. Amíg Párom megpróbálta megtalálni a rendezetlenül álló, számomra minden alkalommal egyre furcsább Kolozs megyei polgárokból álló sor végét, én, mi tagadás, sűrűn felfelé tekintgettem az univerzumtól várva a támogatást. Na, meg is kaptuk nagyon hamar, mert átküldtek az épületóriás ellenkező szárnyába, ahol újabb sorbanállás következett. Reménykedve figyeltem Párom arcát, miközben beszélt az ügyintézővel, hiszen egy szót sem értettem a párbeszédből. Az eredményt nem volt nehéz leolvasni: irány egy még felsőbb emelet, s mint számomra később kiderült, egyenesen az elnök titkárnője fogadott minket. Az emberi mimika megfejtésében már egészen otthonosan mozogván a román nyelv ismerete nélkül is jól láttam, hogy a hölgynek fogalma sem volt, miért küldtek bennünket hozzá, hát visszairányított a legelső terembe, ahol kezdtük a napot. Merthogy közben vészesen közeledett a 11 óra, az ügyfélfogadás vége. Sietve nyargaltunk le a földszintre, de még így sem kerülte el a figyelmünket az a fiatal bírónő, akinek a fekete talárja alól kikandikált a rikító rózsaszín strandpapucsa. Ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. Az utolsó pillanatban értünk vissza a földszinti terembe, ahol ugyanaz az ügyintéző, aki néhány órával korábban elhajtott bennünket, most érdekes módon minden teketória nélkül bevette a papírokat, de hozzátette, hogy ne gondoljuk, hogy ez olyan egyszerű dolog, mert ki fognak tűzni egy tárgyalást, amelyen Páromnak nem is kell ott lennie, és így fogják meghozni a határozatot kb. egy hét múlva. Nesze neked, egy hét múlva nekünk már dolgoznunk kell! De mázlink volt, mert mint kiderült, meghatalmazással Párom édesapja is átveheti a dokumentumot, ő meg majd elküldi nekünk postán. Így is tettünk: a másnap reggel megint csak ott talált bennünket a bíróság beléptető kapujában, kezünkben a meghatalmazással. A kérelem most már sínen volt, fellélegezhettünk és őszinte örömmel nyugtáztuk, hogy ez a művelet még a mi mércénkkel számolva is fillérekbe került. Hát még, amikor kiderült, hogy telekocsis barátunknak sincs ellenére, hogy kihasználva a kényszerpihenőt, elvigyen bennünket Torockóra, és megmássza velünk a káprázatos Székelykövet. Az érzés, amit a hegyről elénk táruló látvány nyújtott, szinte leírhatatlan. Sok helyen megfordultam már a kis Magyarország határain belül, de amit itt láttam és éreztem, az bőven kárpótolt az előző napok megpróbáltatásaiért. Így a házasságkötésünkért tett lépésünk negyedik fejezetét összességében pozitív élményként könyvelhettük el. Ide tartozik még, hogy hazajövetelünk után nem sokkal megérkezett a levél is Kolozsvárról, mert az elkészült dokumentumot a kolozsvári bíróság egy alkalmazottja vitte ki leendő apósom lakására és adta személyesen a kezébe. Igaz, ahogy telefonon elmesélte, a futár nem kért tőle semmilyen igazolványt, csak úgy, minden nélkül odaadta. Tehát a meghatalmazásra jóformán nem is volt szükség, csak a rajta lévő cím volt az érdekes.

Ötödik lépésként,

vártunk és vártunk, miközben hónapok teltek el anélkül, hogy lépni tudtunk volna. Ugyanis valahogyan egyik hónapban sem tudtunk félretenni annyi pénzt, amennyibe a nagykövet úr engedélye került volna. Hol az iskolakezdés, hol az esedékes negyedéves biztosítási havidíj, hol egy „jópofa”, kötelezően befizetendő iskolát támogató csekk, hol pedig az ünnepek gátolták meg, hogy megtegyük a következő lépést. (Aki próbált már 6 órásként dolgozni, és van két iskolás korú gyereke is, az pontosan érti, miről beszélek.) Aztán új év, új munkahely, kicsivel több fizetéssel és annál több izgalommal. Így kora tavasz lett, mire eljutottunk odáig, hogy újra felkeressük a követséget. Kivettünk szabadságot, mert naivan azt gondoltuk, hogy délelőtt beadjuk a múlt nyáron megszerzett bírósági papírt, és pár óra múlva biztosan meg is kapjuk az engedélyt. Ezúttal nem kellett kitöltenünk semmit, hanem az ügyintéző közölte, hogy mivel tavaly óta a 9000 Ft-ot érő okmány ára mára 16.800 Ft lett, menjünk inkább vissza az anyakönyvvezetőhöz, kérdezzük meg még egyszer, hogy biztosan kell-e ez az engedély, mert szerinte már nem is fogják kérni. Végül is a hölgy ezzel jót akart. Az összeg hallatán dobtunk egy hátast, és tényleg jobbnak láttuk még egyszer rákérdezni.
Az anyakönyvi hivatal persze megerősítette, hogy szükség van az engedélyre, de azt egy szóval sem említették, hogy kelleni fog még egy igazolás a kolozsvári anyakönyvi nyilvántartóból arról, hogy náluk Páromnak korábbi, fel nem bontott házasságra vonatkozó bejegyzése nem szerepel.  

Hatodik lépésként,

most már időszerűnek láttuk kikérni az én „új” születési kivonatomat és az előző házasságom záradékolt kivonatát is. Ha kell, hát kell, ezen a 4000 Ft-on már nem múlik semmi.

Hetedik lépésként,

hogy ne kelljen újabb szabadságot kivenni , ezúttal egy péntek délután,  megint elfáradtunk a követségre. Újból alaposan megnézték a papírunkat, aztán egykedvűen közölték, hogy délután csak kiadnak iratokat, beadni csak délelőtt lehet. Talán mondanunk sem kell, hogy a követség honlapján még véletlenül sem említik ezt meg.

Nyolcadik lépésként,

a következő héten – szabadságot kivéve – egy szép napos délelőtt ismételten elmentünk a követségre. Az ügyintéző immáron harmadszor tartotta a kezében az iratunkat. És csak most, a harmadik ottjártunkkor mondta, hogy ez így nem jó, mert nem végleges! A kolozsvári bíróságtól kapott irat végére ugyanis ráírták, hogy két hét fellebbezési idő áll a Párom rendelkezésére, amennyiben nem ért egyet az abban foglaltakkal. Ezen a papíron pedig nincs rajta, hogy fellebbezett-e ellene. El kell hát menni Kolozsvárra és igazoltatni, hogy nem élt e lehetőséggel. Párom reakcióját most nem kommentálnám. És ez volt az a pont, amikor először gondoltunk arra, hogy hagyni kéne az egészet a bánatba. Aztán aludtunk rá egyet-kettőt, és Párom fogcsikorgatva megvette a borsos árú vonatjegyet. Hogy én is vele menjek - talán mondanunk sem kell -, anyagi okokból szóba sem jöhetett.

Kilencedik lépésként,

Párom Kolozsváron tehát a válási papírral újfent elment az ottani bíróságra, ahol azt három bélyeggel, három aláírással véglegesítették. Szerencsére ezért nem kértek sok pénzt és mivel ügyesen úgy intézte, hogy vasárnap utazott, erre a kis kiruccanásra csak 2 nap szabadságot kellett kivennie.

Tízedik lépésként,

egy újabb péntek délelőtt, további szabadságunk terhére, ismét – sűrűn az ég felé tekintgetve - felkerestük a budapesti követséget. (Ezekre a követségi látogatásokra azért kellett nekem is elmenni, mert az előző évben velem is kitöltettek egy nyomtatványt.) Nos, miután ezúttal példátlan módon rendben találták a papírjainkat, idén már elég volt Páromnak megírogatni 2-3 fajta, magyar és román nyelvű űrlapot, tőlem nem kértek semmit, amivel persze világossá vált, hogy eddig abszolút feleslegesen pazaroltam drága szabadságos napjaimat. Ezt a kis bosszantó körülményt természetesen most már igyekeztünk elfelejteni, hiszen pár óra múlva 16.800 Ft-ért, kb. egy év leforgása múlva, kezünkben tarthattuk a nagykövet úr engedélyét.

Tizenegyedik lépésként,

valamikor júliusban, így végre valahára eljutottunk odáig, hogy az anyakönyvi hivatalban egyáltalán felvették az adatainkat, ügyintézésre bekértek 2000 Ft-nyi illetékbélyeget és kitűztek számunkra egy akkor még nagyon távolinak tűnő, szeptemberi esküvői időpontot.  Azért olyan távolit, mert először meg kellett várni a Közigazgatási Hivatal engedélyét. Azonkívül, mint ahogy nekem is el kellett mennem és újra kikérnem a záradékolt előző házassági anyakönyvi kivonatomat, most Páromtól kérték ugyanezt, vagy valami hasonló iratot. Itt már teljesen kezdtünk beleveszni az okiratok és jogi megnevezések és szabályok erdejébe, így örömmel vettük az anyakönyvvezető jó megoldásnak tűnő hirtelen jött ötletét, hogy mivel a válás Magyarországon volt, Párom ex-felesége magyar állampolgár, elég, ha a Bevándorlási Hivataltól kikérjük ezt az igazolást, így nem kell újra Kolozsvárra utazni. Párom akkor éppen már nem tudott több szabadságot kivenni, ezért egy meghatalmazással én vettem kezembe az ügyet. A BÁH anyakönyvi ügyekkel foglalkozó irodájának ügyfélfogadási ideje egy dolgozó ember számára igencsak hihetetlen: hétfőn 13-tól 16 óráig, és csütörtökön 8.30-tól 12 óráig, slussz. Ezt egyszerűen kizárt dolognak tartottam, nem akartam elhinni, ezért addig-addig kutakodtam a honlapjukon, amíg találtam egy viszonylag normális ügyfélfogadási időpontot, ami ebben a pillanatban is megtalálható a BÁH weblapján, hiszen onnan másoltam most ki:

Ügyfélfogadás:
Az ügyfélszolgálati iroda helye: Budapest XI., Budafoki út 60., „A” épület.
Az ügyfélszolgálat felvilágosítást nyújt, hiánypótlást lehet teljesíteni, illetve anyakönyvi kivonat kiállítása kérhető.

Ügyfélfogadási idő:
Hétfő:                            8.30 -12.00
Szerda:                         13.00 -16.00
Csütörtök:                      8.30 -12.00

Telefonon csak ügyfélfogadási időben, a 463-4890 telefonszámon lehet érdeklődni.
Központi telefonszám: 463-9100.


Tizenkettedik lépésként,

ezért egy szerdai napon dél körül elkértem magam a munkahelyemről, hogy Dél-Pestről még időben odaérjek Dél-Budára. De visszapattantam a BÁH ajtajáról: mégiscsak a legelőször megtalált, valószerűtlen ügyfélfogadás volt érvényben! A munkaadóim jóindulatának köszönhetően másnap reggel ott kezdtem, én voltam az első a sorban. (Hogy az ügyfélhívó éppen akkor romlott el és a mögöttem álló, Szlovákiából már többször ideérkező, nagyon is jogosan dühös férfi mindannyiunk helyett kiverve a balhét elintézte, hogy talán ügyfélhívó nélkül is el lehet kezdeni az ügyintézést, az akkori idegállapotomra csak rátett egy lapáttal. Ez egy EU-s fővárosi hivatal? Inkább éreztem magam valahol a Balkán legmélyén. Szégyen, nagyon nagy szégyen Magyarországra nézve ez az egész.) Így a szokásosnál is jobb hangulatban ültem le a remegő kezű ügyintéző elé. Hát nem lettem volna a helyében. Azért, miután sikerült elintézni amit akartam, jobban mondva megint csak pár ezer Ft-os okmánybélyeg megvásárlásával a következő hétre ígérték, hogy kiküldik az okmányt postán, nem álltam meg, hogy szegényre még én is rá ne zúdítsam keserű tapasztalatomat az interneten található, ki tudja mióta nem frissített BÁH-ügyfélfogadással kapcsolatban. Ekkor megtudtam, hogy már más is szóvá tette, és ők, ügyintézők mindig szólnak is a főnökségnek, mégsem történik hónapok óta semmi. No comment.

Tizenharmadik lépésként,

beadtuk az újabb kalandok árán megszerzett okiratot az anyakönyvi hivatalnak. Már csak várnunk kellett arra a bizonyos Közigazgatási Hivatali engedélyre.

Tizennegyedik lépésként,

miközben elszántan vártuk az anyakönyvvezető reményt keltő telefonját, kaptunk is tőle egy egészen másfajta hírt. Nevezetesen azt, hogy sajnálatos módon mégiscsak ki kell utazni Kolozsvárra, mert valamikor elég a követségi engedély, valamikor viszont kérnek még más igazolást az elváltság állapotáról a külföldi anyakönyvi hivataltól is. Kész, itt a vége, ezt már tényleg kár tovább erőltetni. Ekkora idiótaság nincs még egy a világon! Miféle ügyintézés az, amely megengedhet magának ilyen baklövést? Ha egyszer kellhet egy papír külföldről (nem a szomszéd kerületből!), akkor hogy gondolhatják, hogy „talán” most majd eltekintenek tőle odafönt és az ügyfélnek nem szólnak róla? Hogy elfelejtették, vagy valami más okból nem tettek említést róla nekünk, ma már semmi jelentősége nincs. Ellenben ahogy Párom utólag elmesélte a közte és az anyakönyvvezető között zajló telefonos párbeszédet, még úgy könyörögtek neki, hogy most már ne adja fel. Naná, talán végre felfogták, hogy emberek életével játszadoznak. Újabb depressziós napok következtek. Intézzük-e tovább egyáltalán? A vak is látja, hogy ezek mondva csinált, és/vagy „csak” trehány ügyintézésből fakadó akadályok. Egyik sem jobb a másiknál, de bennünket már teljesen padlóra küldtek velük. Úgy gondolom, Párom nevében is mondhatom, hogy a mögöttünk álló majd’ 7 év alatt nem veszekedtünk annyit, mint ezekben a hetekben, hónapokban a plusz kiadások és a sokszor időhiányból fakadó megoldhatatlannak tűnő, ezért idegtépő ügyintézések miatt. Így készül az ember az esküvőjére? Már teljesen úgy tekintettünk rá, mint egy előttünk álló, súlyos megoldandó feladatra. Hol volt már a kezdeti lelkesedés, az örömteli izgalom? Mégis, egy utolsó utáni erőbedobással,

Tizenötödik lépésként,

rászántuk magunkat a kiutazásra. Igazából anyagi megfontolásból nekem egyáltalán nem lett volna szabad Párommal mennem. De mivel nem nyaraltunk sehol, egy valódi, tőlünk teljességgel távol álló, felelőtlen lépéssel mindketten felültünk a vonatra úgy, hogy nem tudtuk, ez a kis epizód mégis mennyibe fog kerülni nekünk, és hogy hogy jövünk haza. Végül is jó helyre mentünk, az éhenhalástól nem kellett tartanunk és a gyerekek is jó kezekben maradtak anyukámnál a nyári szünetben. Mindettől függetlenül cseppet sem voltunk nyugodtak, miközben megkezdtük pár napos „nyaralásunkat” a kolozsvári hivatalok forgatagában:
Reggel, már nyitásra odamentünk az önkormányzathoz, az anyakönyvi osztályra. Ott közölték, hogy miféle papírokat kell még beszereznünk ahhoz, hogy ki tudják állítani az igazolást, amit kértünk. Ezért

Tizenhatodik lépésként,

megcéloztunk egy fordító irodát, ahol átszámítva 10 ezer Ft-ért lefordították és hitelesíttették  a magyar válási határozatot immáron másodszor. (A tavaly nyárit magánál tartotta a kolozsvári bíróság.) Az idegesítő helyzetet némileg enyhítette, hogy az adminisztrátor kislánnyal magyarul tudtunk értekezni és személyével végre emberséges bánásmódban volt részünk az ügyintézés során. Pl. kicsit sem volt ellenére, hogy ott, őmellette leülve és nem valahol az utcán írta meg Párom azt a nyilatkozatot is, ami arról szólt, hogy a válás után mindketten megtartották a nevüket, tudniillik, ezt is hitelesítve kérte a román anyakönyvi osztály. A kislány elmondta, hogy egy-két óra alatt lesz kész a fordítás és elkérte a telefonszámunkat, hogy értesíteni tudjon bennünket, ha jöhetünk érte.

Tizenhetedik lépésként

a névmegtartási nyilatkozattal átmentünk a közeli közjegyzőhöz hitelesíttetni azt. Gyönyörű, felújított épületben, egészen rendezett körülmények között találtuk magunkat. Cukorka az asztalon, az ügyfelek pedig fotelekben várakozhattak. Igaz, eközben valami minősíthetetlen diszkózenének csúfolt tam-tam szólt a háttérben és elképesztő giccses szentképek mosolyogtak vissza ránk a falakról. Bevették a papírunkat és kérték, hogy kicsit később jöjjünk érte. Ennélfogva leültünk egy parkba és vártuk, hogy telefonáljanak a fordító irodából. Ott, várakozás közben született meg az ötlet, hogy ezt az egész kálváriát meg kell írni, és valamiképp a nyilvánosság elé fogjuk tárni.

Tizennyolcadik lépésként,

visszasétáltunk az időközben elkészült fordításért, majd továbbmentünk a közjegyzőhöz. Az ügyintéző közölte, hogy ő ezt a nyilatkozatot nem hitelesítheti, mert nincs rajta Párom volt feleségének az aláírása. Na, Páromnak se kellett több, kissé emeltebb hangon emlegetni kezdte az Uniót és a sajtót. Érdekes módon azonnal, na meg persze kb. 3000 Ft-ért aláírták a papírunkat. Lehet, hogy így leírva mulatságos, de mindenkit biztosíthatunk, hogy ott akkor egyáltalán nem volt az. Fellélegezve léptünk ki az utcára és

Tizenkilencedik lépésként,

erőltetett menetben, hogy még zárás előtt odaérjünk, visszaindultunk az anyakönyvi osztályhoz. Tömeg, tolongás, várakozás, fejetlenség, csak a tam-tam zene szól mindenhol. Az ügyintéző épp uzsonnáját fogyasztotta, amikor mi kerültünk sorra. Hívta azt a valakit, aki érdemben tudott velünk foglalkozni. Addig mi a pultnál állva várakoztunk, Párom kezében a személyi igazolványával támaszkodott rá. Hogy ez, vagy valami más borította ki azt a másik ott dolgozót, aki üvöltve próbált közölni valamit velünk, nem tudom, mindenesetre annyira meglepődtem eszelős viselkedésén, hogy másképp nem tudván, ékes magyar nyelven megkérdeztem tőle, hogy miért kiabál. De mintha ott sem lennék, csak folytatta tovább. Párom leintett, hogy hagyjam, ez itt teljesen természetes. Végül is, mit csodálkozom, láttam én már ebben az országban egy-két cifraságot. Aztán hálistennek megérkezett a mi ügyintézőnk is, az ő szeméből legalább több értelmet lehetett kiolvasni. De korán örültem, mert a Párommal folytatott párbeszéde ismét emeltebbre váltott a normálisnál, és a szívem már majdnem megint kiugrott a helyéről. Végül elvették a papírjainkat és az előzőleg megvásárolt illetékbélyeget, én meg csak az udvaron tudtam meg, hogy mi is történt tulajdonképpen: fel akarták küldeni a papírjainkat Bukarestbe egy további engedélyeztetésre. De Párom már rutinosan J használva a sajtó és Európai Unió szavakat, ismét elérte, hogy megígérjék, másnap délutánra elkészül az igazolás. Fáradtan, és újfent megtépázott önérzettel vánszorogtunk haza, ahol Párom szülei hogyhogy nem, különösebben nem is csodálkoztak e tébolyult ügyintézésen.

Huszadik lépésként,

másnap, mivel 4-ig volt félfogadás, 3 órára megjelentünk az önkormányzatnál, de ahogy megláttak, mondták, hogy még nincs kész a papírunk. Vártunk vagy fél órát, amikor végre szólítottak. Röhej, de kétfajta igazolást is készítettek, mert nem tudták, melyikre van szükségünk. És mivel egy-két perc volt már csak zárásig, az ügyintéző hölgy engem akart elküldeni Párom személyi igazolványát lemásoltatni. Persze nekem mondhatta, csak néztem rá. Na, ekkor oldódott a helyzet, még el is mosolyogta magát. Ez a mosoly nem volt drága, csak kb. 300 Ft–ba került. Mi pedig hiába voltunk túl a nehezén, valahogy a vonaton nem sokat mosolyogtunk hazáig, hiszen szégyenszemre el kellett fogadnunk a felajánlott szülői pénzbeli támogatást.

Huszonegyedik lépésként,

Párom felhívta telefonon az anyakönyvvezetőt, hogy a kapott két irat közül melyikre van szükség, mert csak azt az egyet szeretnénk lefordíttatni. Felkerestük hát a már ismert Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodát, legalábbis nekünk mindig ezt az intézményt javasolták. Másnapra az egy oldalas dokumentumot megcsinálták volna 24 ezerért, 3 munkanapon belül megcsinálták volna 18 ezerért, és mi a 14 munkanapon belüli megoldást választva, fizethettünk érte kb. 8 ezer Ft-ot. (Megjegyzem, Románia olyan, amilyen, az emberek szintén, de az ügyintézés jóval olcsóbb és gyorsabb.) Ekkor már igencsak augusztus vége felé jártunk, és az időpontunk még mindig szeptember 18. volt!

Huszonkettedik lépésként,

két hét elteltével tehát kezünkbe is vehettük a kész hiteles iratot, amivel büszkén besétálhattunk az anyakönyvvezetőhöz. (Persze mindig csak hétfőn mehettünk oda, mert csak aznap van ügyfélfogadás este 6 óráig.) Megtudtuk, hogy most újra felküldik a paksamétánkat a Közigazgatási Hivatalba engedélyeztetésre. 2-3 hét alatt megszületik a döntés, és ha pozitív, akkor már csak egy egészen icike-picike engedélyre lesz szükség 2200 Ft-os illetékbélyeggel ellátva, hogy tekintsenek el a szokásos 1 hónapos várakozástól. Na, és ha ez is megvan, akkor akár már másnap összeadnak bennünket, nem számít, hogy szombat van-e, vagy sem. A szeptember 18. ekkor már nem jöhetett szóba, sőt az előzőleg felemlegetett 20 ezer forintos terembérleti díjról sem esett szó, amitől még a hideg is kirázott bennünket. (Hiába mondtuk annakidején, hogy csak a tanúk lesznek ott, meg a gyerekeink, azt mondták, hogy végül is nem muszáj a teremben lennünk, megköthetjük azt a házasságot az előtérben, a mosogató mellett is. Esküszöm, megfordult a fejemben, hogy már azt sem bánnám, csak legyünk végre túl mindenen.) De most ezzel nem is foglalkoztunk, hanem innentől kezdve reménykedve vártuk az anyakönyvvezető telefonját. Már szeptember lévén kezdtünk belegondolni olyasmikbe is, ami egy nyári esküvőn nemigen jelent gondot. Pl. hogyan lesz elég a rövid ujjú blúz, amit még a nyár elején elképzeltem erre a nemes alkalomra, hiszen nincs egy normális blézerem, és Párom sem bővelkedik az öltönyökben. Aztán hogyan fogunk lakodalmat tartani az udvarban, a szabad ég alatt bulizgatva és sütögetve tanúink családjával, ahogy azt megálmodtuk annakidején? Bizony alaposan át kell ezt még gondolni.

Huszonharmadik lépésként,

úgy számoltuk, hogy legrosszabb esetben is október első napjaiban meg kell kapnunk az engedélyt. A választásokat követő héten betelefonáltam az anyakönyvi hivatalba, hogy már egy hónap is eltelt. Ők persze nem tudtak semmi érdemlegeset mondani. Végül, október 18-án, hétfőn, pontosan 5 hét múlva megkaptuk a várva várt telefont. Ha már nem is annyira kitörő örömmel, azért visszatért életkedvvel bementünk az anyakönyvvezetőhöz megfogalmazni a kérelem szövegét, miszerint tekintsenek el a kötelező 1 havi várakozási időtől. Igen ám, csak a mi ügyintézőnk nem dolgozott aznap és a másik hölgy, bár igen kedves volt, nem tudott segíteni nekünk, így kérelmünkre annyit írtunk csak rá, hogy azt az elhúzódó ügyintézés miatt kérjük. Azt mondta a hölgy, hogy mivel nem szülök pár napon belül, egyikünk sincs a halálán, és még egy lefoglalt éttermi igazolást sem tudunk felmutatni, valószínűleg nem fogjuk megkapni az engedélyt, így kár is ráragasztani 2200 Ft-ot illetékbélyegként. Páromnak se kellett több, most is kibuggyant belőle a sajtó, meg Uniós országokról szóló megjegyzése, megjegyzem teljesen megalapozottan mondta, amit mondott. Erre a hölgy, hogy oldja a feszültséget, ő is elmesélt egy afrikai-magyar történetet, háborús övezettel és érthetetlen túlszabályozottsággal, csakhogy mi itt élünk az EU-ban és szerencsére háború sincs, így nem sok köze volt a két dolognak egymáshoz. Mindenesetre megígérte, hogy másnap összedugják a fejüket a kolleganővel, és megpróbálják aláíratni a főnökkel a kérelmet. Leforrázva, elkeseredetten mentünk haza. Másnap, kedden egészen korán telefonált a Párom, hogy felhívta őt az anyakönyvvezető, minden rendben lesz, csak kellene keresnünk egy új időpontot. Már olyan állapotban volt, hogy inkább rám bízta a döntést.
Huszonnegyedik lépésként,

az anyakönyvvezetővel telefonon próbáltunk találni egy megfelelő napot, lázasan lapoztam a naptárat oda-vissza, amíg végre még ennek a hétnek a péntekje neki is megfelelt. (A szombatok persze már mind foglaltak voltak.) Felhívtam barátnőmet, akit pár hónapja felkértem tanúnak, jó-e nekik a péntek. Kivettem szabadságot a hét hátralévő napjaira és még aznap megrendeltem a csokrot.

Huszonötödik lépésként,

mivel nagyon közel volt a nagy nap, másnap be kellett mennem befizetni a terembérleti díjat és átadni az illetékbélyegeket. A kérelmet pedig megtoldottuk egy-két mondattal, biztos, ami biztos. Utána még be-benéztem egy pár közeli turkálóba, hátha találok valami elfogadható blézer félét, de nem jártam sikerrel. Iszonyú hideg volt, nesze neked kinti buli! Már csak azon imádkoztam, hogy az eső ne essen!

Huszonhatodik lépésként,

az esküvő előtti napon elmentem fodrászhoz, és mivel ő jó barátnőm, megkértem, hadd fizessek fizetéskor. Aztán újra berohantam az anyakönyvvezetőhöz a 3 kiválasztott zenével – ha már teremben leszünk, szóljon a zene is, nem igaz? Úgy fogadott, hogy ebben a pillanatban írták alá az engedélyünket, minden rendben van. Hát van ilyen? Pár órával a kitűzött időpont előtt? Na, mindegy! Még gyorsan lefixáltunk egy-két dolgot a ceremóniával kapcsolatban, pl. a gyűrűzési jelenet kihagyását, mert hát szégyen ide, szégyen oda, nekünk a mai napig nincs arany karikagyűrűnk (sem).

Huszonhetedik lépésként,

2010. október 22-én, délelőtt tizenegy tájban, amikor felszálltunk a BKV-buszra, amelynek utasai még csak nem is sejtették, hogy Párom, a gyerekek és én hová utazunk, ragyogóan sütött a nap, de a hőmérséklet 10 fok körül maradt. Télikabátban - alatta nyári blúzban, ill. ingben - kissé dideregve ácsorogtunk a házasságkötő terem előtt. Egyedül kisebbik fiam volt felöltözve az alkalomhoz illően: kifogástalan öltönyét bátyjától örökölte, aki viszont mereven elutasította, hogy ballagási ruháját ráerőltessem. Így, kissé furcsán mutatva vonultunk be tanúinkkal a terembe. A 20 ezer forintos TEREMBE. Bár itt jegyzem meg, az előtér is volt olyan szép, hogy akár ott is nyugodtan megköthettük volna ezt a házasságot – ingyen. Na, mindegy, majd legközelebb! Jaj, dehogy, csak vicceltem. Tehát végre ott álltunk az anyakönyvvezető előtt, akinek hivatalos szövege valahogy úgy hangzott, hogy a megelőző eljárásban kinyilatkoztatott szándékunk, illetve a bemutatott okirataink alapján megállapította, hogy a házasságkötésünknek törvényes akadálya nincs. Na, ettől a mondattól, ha eddig egy kicsit is sikerült volna átérezni a nagyszerű pillanatot, most teljesen visszatértem a valóságba. Muszáj volt mosolyognom, de legszívesebben hangosan kacagtam volna. (Megállapította, ha-ha, volt rá elég ideje, ha-ha-ha.) Persze ettől kezdve képtelen voltam rendesen és komolyan figyelni, ráadásul Párom, gondolom izgalmában, ahogy fogtuk egymás kezét, egyfolytában masszírozta a hüvelykujjamat, és ettől egyre inkább nevetnem kellett. Alig bírtam tartani magam, a nagy erőlködéstől, már a csokor is remegett a kezemben. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy nálunk semmi sem volt „normális”, méltóan az előzményekhez,

de végül mégiscsak: 

                              euhazassag osszehazasodtunk                                                  írta: Nagy Endrei Éva

euhazassag bottomline